Üzenetek

A minap a villamoson utaztam, és bár zenét hallgattam, mégis a zenén is áthallatszott, ahogy egy nő még nem üvöltve, de már majdnem, szapul egy férfit. Hátra fordultam, és láttam, épp a mögöttem ülő 60-70 év közötti párocska hórihorgas orrú, bottal járó asszonya szidja a hozzá képes fiatalnak tűnő, jól szituált férfit: „Te semmirekellő, te szerencsétlen! Mindent elrontasz, semmire se vagy jó, mindent elveszítesz, nélkülem haza sem találnál.” Ez volt a bevezető. 

A férfi semmit nem szólt, némán nézett a nőre. Majd, mintha mi sem történt volna, elkezdett a nő nagyjából normál hangon arról mesélni, mit kell még vásárolniuk. A férfi még mindig némán ült, hallgatta figyelemmel a nőt. 

Majd ismét, hirtelen, minden előzetes jelzés vagy esemény nélkül (a férfi még mindig nem szólalt meg) ismét felemelte a hangját és folytatta a szidalmakat. „Add ide a pénztárcádat, te úgyis elveszítenéd. Tanulj meg már viselkedni, csak engem hozol kellemetlen helyzetbe ezzel az ostobasággal, ahogy vagy. Mit képzelsz magadról, csak lejáratsz engem! Semmire se vagy jó! Sosem voltál jó semmire!” És így folytatta tovább, már az egész villamos figyelmét megkapva. A férfi fel sem nézett, csak a nőt figyelte, számomra érthetetlen figyelemmel.

Nem tudom, milyen a nő, nem tudom, milyen a férfi, de ott, ezekben a pillanatokban nem sok kellett, hogy kikeljek magamból és megkérjem a nőt, hogy hagyja már abba a férje inzultálását, mert amit csinál, az egy lelki megerőszakolás.

Aztán eszembe jutott: ugyan mire mennék azzal, ha én is beleszólok? Ez nem az a helyzet, amit egy kívülről leteremtés, a jól, okosan odamondás meg tud oldani (itt jegyzem meg: az okos közbeszólások rendkívül kevés esetben hozzák meg a várt eredményt, általában csak arra jók, hogy az, aki kimondja, okosnak érezhesse magát). Arról nem is beszélve, hogy ugyan mit segítene egy elnyomott emberen, ha jönne egy másik, aki ugyanúgy elnyomná. Igaz, másik irányba, nem szidalmazva, de megmondaná neki, mit csináljon. Erre mondják, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az elnyomott szemszögéből ugyanaz történik. Szóval azzal semmire sem megyek, ha beleavatkozom.

Itt a megoldás az lenne, ha 1. a férfi összeszedné magát, felállna és kiállna magáért, miközben 2. a nő önvizsgálatot tartana, elkezdene szeretni és nem inzultálna másokat (még abban az esetben sem, ha esetleg igaza lenne, ami ez esetben nem volt, de ezt majd később).

DE képzelem, mióta hallgathatja az asszony szuggesztióit, így óhatatlanul már milyen mélyen ülhet benne az, hogy ő semmire sem jó.

Minél többet hallja valaki azokat a mondatokat, hogy ő egy senki (bármilyen megfogalmazásban, de a lényege ez), annál nehezebb nem elhinni, és kiemelkedni a helyzetből. Erről részletesebben egy korábbi bejegyzésemben írtam: Mit tehetsz a sárkány üzemmód ellen

Elkezdtem hagyni, hogy jöjjenek az érzések, majd gondolatok; belőlem mit vált ki?

Arra egészen hamar rájöttem, (nem kellett sok, az első szidalomnál rögtön jött a párhuzam,) életem egy másik párocskájára emlékeztetett, ahol rendkívül hasonló „egészséges” párkapcsolatban élnek együtt több évtizede.

Szembesített ezen a napon ismét az élet azzal, hogy nem menthetem meg azt, aki maga nem akar megmenekülni. Ahogy a villamoson ülő férfi, úgy az a férfi, akivel jött a párhuzam, nem akarja, hogy megmentsék. Nem akar változtatni, hiszen, ha akarna, képes lenne rá, és már megtette volna. (Persze, a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, de a lényegen nem változtat: amíg nem kezd el kilépni az ember a passzív szenvedés állapotából egy cselekvő önmagam boldogságán dolgozó állapotba, amíg nem kezd el kiállni magért, addig nincs mit tenni.)

A másik hatalmas és még fájdalmasabb felismerés az volt, mikor próbáltam higgadtan és bölcsen olyan megvilágításból szemlélni az érzéseimet, hogy: „csak az zavar, ami bennem is megtalálható”, azaz elkezdtem figyelni, ebből a jelenetből valójában melyik van meg bennem.

Akkor nyilallt igazán belém az az igazi, gyomorgörcsöt okozó felismerés. Az, ahogy a férfi passzívan hagyja, hogy mentális erőszakot kövessenek el rajta, vagy pedig az, ahogy a nő egy másik emberi lényben képtelen megtalálni a szerethetni valót?

Fájdalmas volt a felismerés, mind a kettő zavart, ami azt jelenti, hogy mind a kettő megtalálható bennem. Gondolom nem is kell mondanom, nem esett jól a felismerés, de aztán ahogy haladtam tovább befelé, lelkem mélyebb bugyraiba (sokáig utaztunk együtt a villamoson 😊), jött egyfajta megkönnyebbülés érzés, mert olyan mélységben lévő, elnyomott érzelmeket hoztak fel bennem, amik kiszedésétől az éltem egyértelműen minőségi változáson fog keresztül menni.

Nem lesz egy könnyű menet, valószínű nem is egy meditációba fog „kerülni”, de egy újabb darabka, ami hozzásegít a tökéletes harmónia állapot stabil eléréséhez, fenntartásához.

Ezek után, szinte megvilágosodva néztem tovább a párocskát, és csak figyeltem, az újabb szidalom áradat és annak újabb passzív befogadása miként hat rám.

Tudtam, az életemben szereplő hasonló párocskán sem tudok segíteni, bármennyire is fáj végig nézni azt a pusztítást, ami ott folyik, mert ez az ő feladatuk. Nekik kell felállni és változtatni. Bármilyen közbeavatkozásom esetleg még rontana is a helyzeten. Amit én tudok tenni, az a támogató, leginkább „passzív”, közbe nem avatkozó szeretetteljes környezet szerepe, semmi más.

Ezt követően leszálltak a villamosról, és elképedtem a látványtól: a nő bottal járt, olyannyira, hogy a férfira való támaszkodás nélkül, csak a bottal nem is tudott járni. A „semmirekellő” férfi segítsége nélkül egy lépést sem tudott megtenni. Teljesen a „semmire sem jó” férfire van utalva, aki szó nélkül támogatja azt a valakit, aki folyamatosan bántja és megalázza őt. A szívem összeszorult a látványtól.

Mi a lényeg? Azon kívül, hogy még véletlenül se kerülj egy ilyen emberi kapcsolatba, semelyik oldalra sem?

Az, hogy bárhol jársz, mindenhonnan információk tömkelege zúdul rád. Mindenhonnan segítséget kapsz ahhoz, hogy önmagadat fejleszd, önmagadon dolgozz. Ha találkozol valamivel, ami zavar, jusson eszedbe, hogy azért zavar, mert benned elindít valamit, amin dolgozhatsz, amin változtathatsz, ami tebenned is benned van. Amit tapasztalsz, amit érzékelsz, sosem másról szól, hanem csakis rólad. Neked üzen, a bensődnek üzen, méghozzá azt üzeni meg, ami által fejlődhetsz.

Nincs is más teendő, mint észrevenni, megérezni, értelmezni, majd nekiállni a munkának és kiszedni azt, ami már nem támogat téged.

Egyszerű, igaz? 😊 Persze, hogy nem, elképesztően nehéz. Épp ezért vannak olyanok, mint én, a lélekkel foglalkozók, hogy segítsenek, hogy ne egyedül kelljen se felismerni, ha még nehéz, se megbirkózni a változással.

Ami mindenképp a TE feladatod, az a döntés, hogy fejlődni akarsz, hogy változtatni akarsz, hogy jobb életet akarsz, mint a mostani, és legfőképp, hogy nem akarsz olyan kapcsolatot, mint amiben a villamoson látott párocska él. A döntés a te kezedben van, hívj föl, és segítek neked.

A bejelentkezéshez kattints a Bejelentkezésre gombra vagy egyszerűen csak hívj föl ezen a számon: +36 30/893-3508, Kovács Nóri
Ha épp nem tudom felvenni, amint tudlak, visszahívlak Téged. 

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük